Új zsidó nacionalizmus
Tatár Györgyről és másokról
Nepszabadsag • 2001. november 17. • Szerző: Tamás Gáspár Miklós

Másfél éve akarom megírni ezt a bírálatot. Várni akartam, ameddig a magyarországi antiszemitizmus – ez a nemzeti váltóláz, süly, eskór, nyavalyatörés, lépfene – kis időre alábbhagy. Elvégre nem illik olyan embereket kritizálni, bárminő hibáik vannak is szerintem, akiket fenyegetnek, akik láthatólag veszélyben forognak. Számos beszámoló szerint az utcai, munkahelyi, vendéglői incidensek száma hirtelenül felszökött. Magam is voltam tanúja effélének. Nem beszélve a jobboldali és szélsőjobboldali médiák kormányzatilag hol tűrt, hol támogatott uszításáról.

Ámde hiába várok. A zsidóellenes izgatás nem marad abba egyhamar, heve nem csökken. Másutt Kelet-Európában is van rá példa, de ott ez nem annyira fontos, mert a zsidókat ott sikeresebben – még sikeresebben – irtották, maradékuk meg kivándorolt. Magyarországon viszont sok zsidó, zsidós, zsidó eredetű, részben zsidó, Mózes-hitű, zsidóbarát, a zsidó miliőhöz tartozó ember él: az antiszemitizmus itt nemcsak elvi kérdés. Közvetve vagy közvetlenül százezreket érint. Tehát vigyázni kell.

A másik megfontolás személyesebb. Ha Magyarországon leírja az ember a „zsidó” szót, számíthat – tüstént – a téboly kitörésére, az irracionális vádakra és viszontvádakra, a nem kívánt hírnévre, arra, hogy feketéllő füstköd födi el a még súlyosabb társadalmi problémákat. A tisztességes demokraták is szemforgató, álszent közhelyek szajkózására kényszerülnek, amelyek közül a legképtelenebb: „zsidókérdés nincs”. Már hogyne volna. Ha a társadalom fontos csoportjai azt gondolják – bárha ez nem kívánatos –, hogy márpedig zsidókérdés van, akkor van zsidókérdés. Ez nem csupán antiszemitizmus-kérdés. A zsidók nem pusztán titokzatos tárgyai, hanem tevőleges alanyai ennek a problematikának, bár a zsidókérdés mint „baj” okai persze nem annyira a zsidók (akik a zsidókérdés sűrű emlegetésén persze csakis veszíthetnek), hanem elsősorban, de nem kizárólag az antiszemiták.

(kép: Kaján Tibor)
Öncenzúrára mindig van indok, s a legfontosabb indok a szolidaritás. Romániai liberális lapok nem bírálják Tőkés Lászlót és Orbán Viktort, ameddig az erdélyi magyarság jogai nem biztosítvák, ameddig a bukaresti képviselőházban magyarellenes fenekedés és szidalom hallatik. Magyarországon a becsületes demokraták összeharapott szájjal hallgatnak, ha zsidó értelmiségiek, roma jogvédők, meleg aktivisták szövegei vagy akciói ellen kifogásuk van, mert – természetesen – nem akarnak a rasszista és homofób reakciónak szívességet tenni. Nehéz megmondani, melyik az a pillanat, amelyben az együttérző kritikátlanság már káros. Ezt csak az intuíció súghatja meg. Tévedhetek, de úgy érzem, a pillanat elérkezett.

Éppen Kolozsvárott tartottam nemrég előadást a szolidaritás és az igazmondás („kritikai szellem”) úgynevezett „értékkollíziójáról” az egykori ortodox zsinagóga Malom utcai épületében, ahol most multikulturális művészeti központ működik Könczei Csilla antropológus vezetésével. Kifejtettem, hogy szerintem a támadott közösség önvédelmi mítoszait bírálni (vagy egyenesen lódításként leleplezni) nem mindig megengedhető; az összetartás parancsa nem megvetendő; az üldözöttek érzékenységét nem szégyen tekintetbe venni. Szokás beszélni a „zsidó túlérzékenységről”. Én még nem találkoztam zsidóval, aki – háromezer év pogromjai után – túlságosan érzékeny lett volna. A napi huszonnégy órás segélykiáltás is indokolt lenne.

Tatár Györggyel Kolozsvárt találkoztam először, még diákkorunkban. Akkor persze még nem volt híres vallásfilozófus, elismert előadó, esszéíró és publicista, mint ma, de ugyanaz a szellemes, elbűvölő, éles elméjű ember. Alább tárgyalandó könyve (Izrael: Tájkép csata közben, Budapest: Osiris, 2000, 211 lap, 1500 Ft) is rendkívül magas színvonalú, jelentékeny munka. A szerző továbbfejlesztette eszméit liberális folyóiratokban (Jelenkor, 2000) megjelent fontos tanulmányaiban a nemzeti metafizikáról.

Az Izrael – mint annyi más nacionalista könyv – megtérés története, világi megtérésé, a rousseau-i minta nyomán (amelynek mintája az ágostoni példa) a nép fölfedezése. A tévelygő ifjú, aki a világias élet csábjaival, ez esetben a balliberális modernizmussal megtöltekezett, majd tőlük megcsömörlött, zarándokútra indul, Petrarca az Alpokba, Rousseau az erdőbe, a falukutatók az egykéző Dél-Baranyába, Tatár György pedig Izraelbe, hogy önmagát, megváltását és az üdvözítő közösséget – a mesterkélt, bűnös, urbánus civilizáción túl – megtalálja. Fölös, cifra köntösként hullik le róla a hamis civilizáció minden (vagy: számos) előítélete az asszimiláns (magyar) patriotizmustól a kozmopolita szabadelvűségig, az egyéniség állítólagos modernista kultuszának helyét betölti a fölolvadás a közösségi élményben és így tovább.

Mint annyi más nacionalista, Tatár György se vallásos „személyesen”, de a vallásban leli föl azt a köteléket (közelebbről a „szövetség” ószövetségi gondolatában), amely népét a vérségi, politikai és jogi – számára alacsonyabb rendű – összeköttetés mögött és fölött csakugyan néppé teszi. Gyönyörű leírása a hászidok körében eltöltött szombat estéről: vallási élményről tudósít bennünket, de a megjelenő istenség a nép. Erre Tatár nyilván azt mondaná, hogy zsidó „vallás” nincs, hogy a zsidóság esetében Hit és Nép egy és ugyanaz, „jámborság” és „zsidóság” egy és ugyanaz. Megjegyzem, az umma („a hívők közössége”) iszlám teóriája igen hasonlatos ehhöz. A közösség bévül egyenlő, élén Isten áll. Minden nép kiválasztott nép – írja egyik esszéjében Tatár. És mi van a hitetlen, kitért, kozmopolita, urambocsá! internacionalista zsidókkal? Ők nyilván idegenszívűek.

Az ábrázolást drámaivá teszi, hogy Tatár félig-meddig maga is idegenszívű. Megható a vallomása két bűnös szenvedélyéről, a cigarettáról és az autóról. A könyv egyik főhőse a fatális tragacs, amellyel az író az ígéret földjét járja. Nagy közösségi élményét fölöttébb megrövidíti, hogy iszonyúan szeretne már rágyújtani.

Tatár bölcseletileg kíméletlenül következetes szerző, lemond a zsidó kivételesség legfontosabb jogcíméről, az évezredes zsidó szenvedés egyetemes erkölcsi jelentőségéről.

„Az embervilágnak van [...] olyan arca, amelyet voltaképpen csak mi [zsidók] ismerünk, mert teljes rettenetességében egyedül nekünk mutatkozott meg. A többi nép viszonya ehhez az archoz erkölcsi jellegű: elfordítják felőlünk a tekintetüket, hogy a megsértett egyetemes emberihez fordíthassák. Ha csak bennünket látnának, nem látnák a borzalom egyetemes voltát. Bennünket azonban néven szólít, ami történt, nem csupán emberekként: a minden népre és minden emberre mindenkor érvényes erkölcsi törvény visszavonhatatlan megszegésén túl »egész Izrael« az, aki itt gyászol, és akit itt gyászolnak. Aki gyászol, az – a kifejezés kierkegaard-i értelmében – az »egyidejűség viszonyába« lép azzal, akit gyászol. [...] Az erkölcsi értelemben vett egyetemes emberrel ez a viszony nem lehetséges: az »Ember« kívül áll az időn, és így az egyidejűség lehetőségén is. Az »egész Izrael« kifejezés viszont az egész néppel való egyidejűséget jelenti.” (67. lap)

Mint minden nacionalista, Tatár szenvedélyesen elveti a tárgyilagosság, a részrehajlatlanság, a pártatlanság tudományos-aufklärista, tehát szükségképpen „idegenszívű” eszményét. Fölrója – persze Carl Schmitt nyomán, de Carl Schmittet némileg félreértve – a liberális politikai filozófiának, „hogy nem tud mit kezdeni az ellenség, közelebbről: a halálos ellenség fogalmával” (200. lap). Ez a szemrehányás, bár jellemző, indokolatlan. A liberális politikai filozófia előíró, nem leíró (preskriptív, nem deskriptív), ezért nemcsak a „halálos ellenség”, de a „repedt sarkú cemende” és az „elátkozott költő” fogalmával se rendelkezik, holott ilyesmik föltehetőleg előfordulnak a valóságban. Hobbes óta az ellenségeskedést az úgynevezett „természeti állapot”, nem pedig a civilizáció részének tekintik, a jog – amelyről a modern, liberális és antiliberális politikai filozófia beszél – pedig a „természeti állapot” egyenes ellentéte. A liberális politikai filozófia ugyanazért nem rendelkezik a „halálos ellenség” úgynevezett fogalmával (miért is fogalom ez?), amiért a molekuláris biológia sem: nem tartozik a tárgyához. Én nem vagyok sajátlagosan a liberális politikai filozófia híve, de általában a filozófiáé igen: a filozófia erkölcsi konfliktus esetén azt keresi, hogy mi a helyes, és többek szerint a „halálos ellenség” magatartása nem helyes, függetlenül attól, hogy mennyire valóságos. Sok minden valóságos, és ennélfogva fontos, ami nem helyes. A társadalomelmélet viszont az effajta jelenségek (például „ellenség”, „cemende”, „költő”) oksági vagy szerkezeti vagy történeti magyarázatát keresi, és nem áll szemben a reflektortól elvakított nyusziként, megbűvölten az abszolutizált jelenségtől, a jelenséggel mint elemezhetetlen abszolútummal. Így ez semmi más, mint a „halálos ellenség” attitűdjének igazolása (apológiája), a kritika megelőző (preventív) kizárásával. (Az idevágó problémakötegről ld. Jan Assmann: Politische Theologie zwischen Aegypten und Israel, München: Siemens-Stiftung, 1991.)

Tatár nem riad vissza a jog és az erkölcs megkülönböztetésével kapcsolatos antiliberális közhelytől sem. A felebaráti szeretet parancsáról írja: „A szabadság a parancs meghallásában vagy meg nem hallásában jelenik meg, de ez a szabadság nem csorbítja a parancs parancs voltát. A jóság parancsának természetesen lehet nem engedelmeskedni, de a parancs elől megfutamodó katona sem értelmezheti tettét úgy, hogy csupán [...] kérdés vagy [...] javaslat elől tért ki.” (202. lap) Majd alább: „az Isten parancsaivá összeszoruló tér és idő” (azaz a hagyományos, istenfélő zsidóság) „öröksége az – a nyugati világ által soha komolyan fontolóra nem vett [?!] – gondolat, hogy Isten országának törvényei nem ismerik a különbséget erkölcs és jog, erkölcsi törvények és életformát szabályozó törvények [között]. A »ne lopj« tilalma és a beteglátogatás parancsa egynemű törvények: egyik sem tartozik a szabad választás körébe.” (Uo.)

Nem szólva arról, hogy ez merőben teológiailag is téves – a jó és gonosz közötti választás lehetősége a törvény előföltétele, vö. a Bibliával –, föltűnő mindig a szabadságellenes teóriákban (és ilyen a romantikus nacionalizmus ismertetett, tipológiai értelemben tradicionalista válfaja) az olyan erkölcsi szabályok iránti előszeretet, amelyek megszegéséért külsődleges büntetés jár. Ez egyszerűen figyelmen kívül hagyja azt a közismert tényt, hogy a társadalom kötőanyaga az önkéntes engedelmesség. A kötelességérzet erkölcsi funkciója és társadalmi ténye viszonylag állandó, az intézményes szankciók hatóköre azonban történetileg és művelődés-földrajzilag változó. Hadd emlékeztessem rá a tudós szerzőt, hogy amikor Pál apostol a rómabeliekhez írott levelében eszkatologikusan áttöri jog és erkölcs határát, akkor éppen a törvényt jelöli meg a bűn eredeteként. Ennek szociológiai háttere az állam nélküli, a (római) államot semminek tekintő eszkatologikus-millenarista közösség, amelyben semmiféle jogi vagy egyéb intézményes szankció nem képzelhető el a kiközösítésen kívül. Természetesen van mai példa is ennek a fordítottjára, az erkölcsi előírások közvetlen büntető jogszabályokká változtatására: ez a tálibok (és a vahabiták) példája. Nem érthetetlen, hogy az izraeli „vallásos” nacionalisták a népükért vívott élethalálharc közben egyre inkább hasonlítanak arab és muzulmán ellenfeleikhöz, Tatár György pedig – fönntartásokkal – velük rokonszenvezik, de magyarul írott könyvben ez (még) különös benyomást kelt.

De Tatár könyvének hangulata nemcsak az integrista arab iszlámizmusra emlékeztet: angliai látogatásának leírásakor az orosz szlavofil és narodnyik Nyugat-bírálat klasszikus paneljeivel találkozunk. Könyve megjelenése óta számos politikai cikket írt – különös módon liberális lapokban (Élet és Irodalom, Magyar Narancs) –, amelyeket sajnos egészen elvadult sovén elfogultság jellemez, és amelyekben következetlenül (vagy taktikusan?) a „civilizált emberiség” (amelyet megvet) ügyévé emeli Izrael (azaz persze az izraeli nacionalista jobboldal) ügyét, és amelyekben – szerintem – szégyenletes hangon ír az arabokról. Már a könyvében is így nyilatkozik az Izraelt ért belső és külső bírálatokról: „A zsidósággal szemben az emberi jogokra hivatkozó új nácizmus a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió közös ivadéka.” (168. lap) Nem vitás, hogy az Izrael elleni igazságtalan vádaknak többnyire a rejtett vagy nyílt antiszemitizmus az indítéka – ezt a jobboldali sajtóból, rádióból és tévéből a hazai közönség untig ismeri –, de ez nem minden bírálatra igaz. A magyarországi szociálliberális sajtó (az itthoni politikai helyzet miatt) általában óvakodik Izrael bírálatától, mert nem akar muníciót szolgáltatni a nyilas söpredéknek, de az mégiscsak visszás, hogy az izraeli baloldal olyan jeles alakjait, mint Sulamit Aloni vagy Jaél Dajan, többnyire csak a szélsőjobboldali heccsajtó idézi – átlátszó okokból.

A hazai zsidó érzelmű publicisták egy része éppúgy zsidóellenesnek tartja Binjamin Netanjahu és Ariel Saron politikájának ellenzőit, mint a jobboldali magyar etnicista közírók magyarellenesnek Orbán Viktor és Csurka István politikájának bírálóit. Ezt a beállítást én helytelennek és károsnak tartom.

Pár évvel ezelőtt az egyik zsidó „felekezeti” (pontosabban: „nemzeti kisebbségi”) lap szerkesztője kifejtette, hogy álságosnak tartja a zsidó eredetű liberális jogvédők álláspontját; ő – a jobboldallal összhangban – rejtett, őszintétlen zsidó fajvédőknek tartja őket; ő maga őszinte zsidó fajvédő, mondotta, és például a cigánykérdésben a fehér többséggel ért egyet és érez együtt. Ezt akkor én nemcsak fölháborítónak tartottam, hanem tárgyilag hamisnak is. Azóta – különösen 2001. szeptember 11-e óta, de már korábban is – kiderült, hogy ilyen esetek bizony előfordulnak. A New York és Washington elleni terrortámadások óta fölparázslott iszlám- és arabellenes elfogultság (amelynek a legelborzasztóbb példája Oriana Fallaci hírhedt, gyalázatos cikke) alkalmat adott arra, hogy liberális szerzőkről kiderüljön (számuk csekély, de befolyásosak és fontosak), hogy egyszerű zsidó nacionalisták, többnyire az amerikai neokonzervatív sajtó (például a Commentary és a Weekly Standard) szellemében, William Safire stílusában. Ők, lévén a globális kapitalizmus és a neoliberális gazdasági és pénzügypolitika fanatikus hívei, még kevésbé következetesek, mint az Izrael nagy tehetségű és mélyen gondolkodó írója.

Tatár Györgynek csak taktikai szövetségese a Nyugat, amelyet még inkább lenéz, mint a nagy orosz demokratikus nacionalista, Alekszandr Szolzsenyicin. Neki persze semmi köze azokhoz, akik – mint a liberális irodalmi hetilapban aggasztó módon fölbukkant figura, az antiszemita jobboldal házi zsidainak egyike, aki most éppen Jászi Oszkár rágalmazásának szenteli munkássága javát – a muzulmán vallású menekültek azonnali kizsuppolását követelik Magyarországról, érzelmi összhangban Kalocsa derék népével és liberális polgármesterével (miközben a polgármester pártja, az SZDSZ legföljebb halkan dörmög).

Tatár György magas színvonalú írásaiból föltűnően hiányzanak a huszadik századi zsidóság tragikus életének mindazok az aspektusai, amelyek nem az előzményei a Likud és a Moledet mai politikájának. Hiányzik a világi, demokratikus nacionalizmus, a cionizmus maga, és említést se nyer a szociális radikalizmus, amely sokkal inkább volt (a hetvenes évekig) a zsidóság kvázi-vallása, mint a „mózes-hit”. Alain Badiou, a nagy marxista filozófus írja (Manifeste pour la philosophie, Párizs: Seuil, 1989), hogy bizonyos értelemben Hitler posztumusz győzelme volna, ha „a nagy narratívák (történetek) halála” nevezetű nonszensz oda vezetne, hogy a zsidóság történeti sorsát kifejezhetetlen, misztikus rejtélynek nyilvánítjuk, s evvel elvész a zsidóság legnagyobb világtörténelmi teljesítménye, a forradalmi politika és a racionalista filozófia. Keserű irónia az is, tehetném hozzá, hogy a zsidó nemzeti ébredés legújabb, irodalmilag csodálatra méltó kiáltványának ihletője – a szelektíven használt Franz Rosenzweig mellett – Carl Schmitt, a Harmadik Birodalom jogfilozófusa, talán legjelentékenyebb gondolkodója, bár nyilvánvalóan ez se tilos. Csak szomorú.

A nacionalizmus egyébként nem bűn. Az államok jogi építménye mögött álló leghatékonyabb altruista érzület volt, az önrendelkezés és önkormányzat demokratikus gondolatának históriailag legfontosabb ihletője. Ma már – mint elméleti-tudományos munkáimban korábban előadtam – hanyatlik, helyét átveszi az etnicizmus, amelyből már hiányzik a honpolgári, a republikánus, a jogi-politikai dimenzió. Kossuth és Petőfi nacionalista volt, Kövér és Csurka etnicista.

Tatár György művei átmeneti típusúak. A históriai, sorközösségi, vallásos (Mickiewiczéhez fölöttébb hasonló) nacionalizmustól gördülnek az etnicizmus és a népiség felé. Tatár György már nem kisebbségi zsidónak, hanem számkivetett izraelinek érzi magát, íme, hát meglelte hazáját. De magyarul ír magyar olvasóknak, írásainak tanulsága Magyarországot illeti. Valamit elrontottunk.