1.

Lolita, életem fénye, ágyékom tüze. Bűnöm, szívem. Lo-li-ta: nyelvem hegye, amint három szökelléssel lefelé tart a szájpadláson, hogy aztán végül a fogaknak ütközzék. Lo. Li. Ta.

Lo volt, egyszerűen Lo, amúgy reggel, 5 láb magasan (2 inch híján, páratlan zokniban). Lola volt hosszúnadrágban. Dolly volt az iskolában. Dolores volt az iratok kipöttyözött vonalán. De az én ölelő karjaimban mindig is: Lolita.

Voltak mások is előtte? Hát hogyne... voltak. Sőt, Lolita sem lett volna, ha nem lett volna az a távoli nyár, és az a kezdeti lányka. A tengerpart bús mezején (éppúgy mint Poe-nál). Ja, és mikor is? Körübelül annyival Lolita előtt, mint amennyi én voltam akkor azon a nyáron. Mindig hagyatkozhat egy gyilkosra, ha cikornyás prózáról van szó.

Tisztelt ülnökök és ülnöknők! Az első számú kiállítási tárgy az, amit az edgar-i angyalok - azok a félreinformált, egyszerű, nemesszárnyú angyalok - annyira irigyeltek. Nézzék csak meg jól ezt a tövisgubancot!




2.

1910-ben születtem, Párizsban. Édesapám melegszívü és könnyed ember volt; a gének vegyessalátája tobzódott benne: svájci állampolgár, félig francia, félig osztrák, némi dunai érzéssel a vérében. Mindjárt körbeadok néhány kedves, csillogó-kék képeslapot. Egy pompázatos riviera-i hotel tulajdonosa volt. Apja, és mindkét nagyapja bor-, ékszer- és selyemkereskedelemmel foglalkoztak, természetesen. Harminc évesen elvett egy angol lányt, akinek az apja Jerom Dunn volt, az alpinista, nagyapjai meg dorseti plébánosok, és olyan homályos területek ismerői, mint a palaeopedologia vagy az aeoliai hárfák, természetesen. Valóban fotogenetikus édesanyám halála eléggé fura volt (piknik, villámcsapás); akkor még csak három éves voltam, és valami meleg fülkén kívül semit sem őriztem meg a sötét múltból, semmi sincs meg belőle az emlékezetem tekervényeiben és bugyraiban, ami mögött nyugszik le, ha még bírják követni stíusomat (figyelnek, miközben írok), gyermekkorom Napja: biztosan mindnyájan őrzik emlékükben egy ilyen illatozó napnak a töredékét, amely egy virágzó sövény fölött lebeg, szúnyogostúl, ahová egy séta során téved be az ember, áthatol rajta, egy domb oldalában, szürkületkor; süket fülledtség, aranyszínü rovarok.

Édesanyám nővére, Sybil, aki apám unokatestvéréhez ment hozzá, de később az otthagyta, kvázi fizetetlen nevelőnőként, vagy inkább háziasszonyként élt családunkban. Később hallottam, hogy szerelmes volt apámba, és az ki is használta ezt az érzést egy esős napon, de aztán mire az idő kitisztult, el is felejtette az egészet. Én teljesen odavoltam érte, szigorú, sokszor túlzottan szigorú szabályai ellenére. Lehetséges, hogy még az apámnál is derekabb özvegyembert kívánt faragni belőlem. Sybil nénikémnek rózsaszínnel szegélyzett azúrkék szeme volt, és viaszszín arca. Verseket írt. Eléggé elvontakat. Azt mondogatta, hogy tudja mikor fog meghalni --- amikor én tizenhat éves leszek majd --- és ez így is történt. Férje, aki szépítőszerekben utazott, ideje nagyrészét Amerikában töltötte ahol végül saját üzletet indított és némi vagyont is szerzett.

Boldogan és egészségesen nőttem fel, egy olyan világban, ahol képeskönyvek, tiszta homok, narancsfák, barátságos kutyák, tengeri kilátás és nevető arcok vettek körül. A fenséges Mirana Hotel saját kis univerzumként keringett körülöttem, egy fehérremeszelt kozmosz a külső, nagyobb és kékesen viritó közepén. A kötényes mosogatófiútól az öltönyös nagyúrig mindenki engem szeretett, mindenki engem kényeztetett. Öreg amerikai hölgyek úgy döltek fölém, mint a Pisai Ferde Torony. Tönkrement orosz hercegnők, bár apámnak nem tudtak fizetni, nekem bonbonokat hoztak. Ő meg, mon cher petit papa, elvitt csónakázni, biciklizni, megtanított úszni, búvárkodni és vizisíelni, felolvasta a Don Quixote-ot és a Les Misérables-t, én meg csodáltam és istenítettem őt, és mindig is örültem neki, ha sikerült kihallgatnom a szolgálók pletykáit különféle nőügyeivel kapcsolatban, azokról a kedves és gyönyörű nőkről, akik annyit foglalkoztak velem, turbékoltak és drága könnyeket ejtettek felettéb vidám anyátlanságom felett.

Egy néhány mérföldnyire lévő angol iskolába jártam, ahol "racket"-et és "five"-ot játszottam (kézzel vagy ütővel kell egy labdát falhoz ütögetni), kitűnő jegyeket kaptam, és kapcsolatom mind a diákokkal, mind a nevelőkkel nagyszerű volt. Tizenhároméves koromig (azaz amikor megismertem az én Annácskámat) mindössze két kifejezetten szexuális élményem volt: egy emelkedett hangvételü, szemérmes és teljes mértékig teoretikus beszélgetés a pubertáns kor néhány váratlan jelenségéről egy amerikai fiúval a rózsakertben, egy akkortájt híres filmszínésznő fiával, akivel eléggé ritkán látták egymást a három dimenziós világban; és egy érdekes reakció a testem felől azokra a matt-gyöngyszínű és végtelenül lágy részletekre Pichon fenséges albumában, a La Beauté Humaine-ben, amit a hotel könyvtárában ástam elő titkon egy márványszínbe kötött londoni Graphics kupac alól. Később az apám, az ő kedélyes és kellemes stílusában, elmondott nekem mindent a szexel kapcsolatban, amire szerinte szükségem volt; ez 1923 őszén, a lyoni líceumba kerülésem előtt volt közvetlenül (három évet kellett ott töltenünk); de ugyanabban az évben sajnos pont nyáron tett körutazást Itáliában Mme de R.-rel és lányával, úgyhogy nekem senkim se maradt, akinek panaszkodhattam volna, és akivel megtanácskozhattam volna a dolgaimat.




3.

Annácska is, akárcsak a szerző kevert volt származásilag, ami az ő esetében félig angolt, félig hollandot jelentett. Mostanra már kevésbé élesen emlékszem vonásaira, mint Lolita előtt. Kétfajta vizuális emlék létezik; az egyik, amikor az agy laboratóriumában újrateremtjük a képi információt, akár nyitott szemmel is (ez az, ahogyan Annácskát látom olyan általánosságokban, mint "mézszínü bőr", "kecses kar", "rövidre vágott, barna haj", "hosszú szempillák", "nagy, élénk száj"); a másik meg, ha csukott szemmel, egy pillanat alatt a szemhéjad belső felületén megjeleníted a szeretett lény vonásait, objektíven és tökéletesen valóságosan: mint egy kis szellemet amely valódi színeiben játszik (így látom én ma Lolitát).

Úgyhogy engedjék meg nekem, hogy Annácskát mérsékelten csak kedves, nálam néhány hónappal fiatalabb lánynak írjam le. Szülei akárcsak nagynéném, egyébként annak régi barátai, igen nagyon kényesek voltak a tisztességre. A Mirana Hoteltől nem messze béreltek villát. Mennyire utáltam ezt a kopasz, barna Mr Leigh-t és a kövér, kipúderezett Mrs Leigh-t (született Vanessa van Ness-t). Annácskával először csak egyebekről beszéltünk. Homokot vett a kezébe, és az újain keresztül csurgatta. Agyunk ugyanúgy járt mint az akkori kor és környezet intelligens európai növendékeié, és kétlem, hogy bárminemű individuális érdeklődést is lehetett volna találni a népes világok, a teniszbajnokságok, a végtelen, a szolipszizmus vagy bármi egyéb iránt. Az állatkölykök puhasága és sebezhetősége mindkettőnkben ugyanazt a kínzó szenvedést keltette fel. Ő irgalmasnővér szeretett volna lenni valamelyik éhező ázsiai országban; és híres kém.

És akkor őrülten, esetlenül, szemérmetlenül és őrjítően szerelmesek lettünk egymásba; és még azt is hozzátenném, hogy reménytelenül, mert egymás tulajdonlásának dühödt törekvése csak úgy teljesülhetett volna be, ha valóban egymásévá tesszük és egybe olvasztjuk testünk és lelkünk minden egyes atomját; miközben még csak a közösüléshez se találtunk megfelelő helyet, nem úgy mint a nyomornegyed gyerekei. Az egyetlen dolog amit a felnőttek megengedtek nekünk egy rosszul sikerült éjszakai látogatás után (amiről majd később), hogy a strand azon népes részén tartozkodjunk ahol még látnak, bár nem hallanak. Ott feküdtünk egész délelőtt a puha homokban, néhány lépésnyire a felnőttektől, a szerelmi kínok dühkitörésétől megbéklyózva és kihasználtuk a téridő minden áldott begyűrődését, hogy megérinthessük egymást: keze a homok alatt átmászott hozzám, vékony barna ujjait rakosgatva araszolt felém a keze; azután meg a térde indult el ugyanazon a hosszú és óvatos úton; máskor meg egy fiatalabb gyerekek által épített homoktorlasz adott lehetőséget sós ajkaink sürgős egymáshozcsókolásának; ezek a befejezetlen kontaktusok olyan állapotba hozták egészséges és fiatal testünket, hogy még az a hideg kék víz sem tudta azokat eléggé lehüteni, ahol folytattuk elkezdett ténfergésünket.

Azokkal az értékekkel együtt amelyek későbbi vándorlásaim áldozatául estek elveszett nénikém pillanatfelvétele is, amely Annácskát mutatta szüleivel és azzal a komoly, öreges és sánta Dr Cooper-rel együt, aki azon a nyáron nénikémnek udvarolt, amint az egész társaság egy kávézó teraszán ül. Annácska nem sikerült valami jól, mert éppen egy Chocolat glacé-nek fogott neki, és csak sovány fedetlen vállai és hajválasztéka alapján lehetett ráismerni (amennyire jól emlékszem) a napragyogás közepette, amelybe lassan és visszavonhatatlanul tünt át a szépsége; én meg, oldalt a többiektől, drámai plasztikusságot öltve magamra: mélabús, borzas szemöldökü fiú sötét sportingben és jólszabott rövidnadrágban, lábát keresztbe rakva, profilban elfelé néz. Végzetes nyarunk utolsó napján készült ez a fotó, pár perccel azelőtt, hogy másodszorra és utoljára kísértettük meg sorsunkat. Valami átlátszó kifogással (ez volt az utolsó lehetőségünk, és akkor már semmi sem számított) kiszöktünk a kávézóból a tengerpartra, és találva egy elhagyatott helyet, ott a barlangszerűséget formáló sziklák lila árnyékában sürgősen és mohón dédelgettük egymást, aminek egy valaki által elvesztett sötét szemüveg volt az egyetlen szemtanúja. A térdemen álltam, és már azon voltam, hogy magamévá tegyem kedvesem, amikor két szakállas fürdőző --- Tenger Apó és öccse --- jött elő a vízből hangos kiáltásokkal fejezve ki fellfrissülésüket, és kedvesem négy hónappal később meghalt tífuszban, Korfun.




4.

Újra és újra átlapoztam ezeket a jelentéktelen eseményeket, és azon kellett elgondolkoznom, hogy nem attól a távoli és csillogó nyártól kezdett-e el hasadni az életem; vagy ez a túlzott vágy a lány irányába volt az első jele öröklött másságomnak? Amikor át kívánom gondolni saját szándékaimat, vágyaimat, cselekedeteimet mindig megadom magam egy visszavetült képnek, amely analítikus lehetőséget ad a végtelen lehetőségeknek, úgyhogy minden bejárt út újabb utakra ágazik szét, végtelenül, emlékezetem őrjítő távlatában. És biztos vagyok benne, hogy valami mágikus és sorsszerű módon Lolita Annácskával kezdődött.

És azt is tudom, hogy Annácska halálhíre csak megerősítette annak a rémálomszerű éjszakának a frusztrációját, ezzel akadályozva meg bármely más kapcsolatot gyermekkorom hideg évei alatt. A lélekbeli és testi egybefonódásunk oly mértékü volt, ami teljességgel megközelíthetetlen a mai kor nyers és egyenagyú fiatalsága számára. Halála után még sokáig éreztem, hogy folynak át rajtam gondolatai. Már jóval találkozásunk előtt is hasonlókat álmodtunk. Összehasonlítottuk a naplóinkat. Furcsa egybeeséseket találtunk. Ugyanabban a juliusban (1919-ben) mindketőnk háza ablakán, két teljesen különböző országban, berepült egy elkallódott kanári. Ó Lolita, ha te szeretnél így!

Annácskáról szóló történetem végére őriztem meg siralmas első találkozásunkat. Egy éjszaka sikerült kijátszania szülei ellenséges figyelmét. A villájuk mögött lévő ideges és vékonylevelű mimózabozótban találtunk magunknak helyet, egy alacsony kerítés romjain. A sötétségen és a kecses fákon keresztül láttuk a kivilágított ablakok arabeszkjeit, amelyeket most, emlékezetem élénk tintáival kiszínezve, kártyákhoz hasonlítanék, többek között azért, mert az ellenséget, ott bent, éppen egy bridzs parti kötötte le. Ő meg vonaglott és rángott miközben félig nyitott szájának sarkát, vagy forró fülkagylóját csókolgattam. Egy csillagkép fénylett felettünk, át a vékony levelek sziluetjein, és a fölénkboruló remegő ég époly meztelennek tűnt, mint ő, vékony ruhácskája alatt. Láttam az égben az arcát, de annyira élesen, mintha saját gyengéd sugárzása lenne. Lábai, élő édes lábai nem voltak túl távol egymástól, és amikor a kezem megtalálta azt amit keresett, titokzatos és álmodozó érzés --- félig élvezet, félig fájdalom --- ült ki gyerekes arcára. Kissé feljebb ült mint én, és mindannyiszor, amikor magányosságában ajkaim felé hajolt, feje álmatagon és vontatottan, már már vértanuként borult rám, és csupasz térde kezemet kereste, nyomta össze, és ernyedt el újból; remegő ajkai valami titokzatos álomital keserűségétől eltorzulva, apró lélegzetekkel közeledett felém. Először száraz ajkát az enyémhez dörzsölve próbálta szerelme fájdalmát enyhíteni, és hirtelen elhajolva dobta hátra haját, majd megint sötéten közeledett és engedte, hogy egyem a nyitott száját, miközben én nagylelkűen kész voltam odaadni mindent: szívemet, torkomat, belsőségeimet; átnyújtottam ügyetlen kezébe vágyam jogarát.

Emlékszem még valami púdernek a szagára is --- azt hiszem anyja spanyol szolgálójától csenhette el --- édeskés, olcsó, muszkátos parfűm. Szaga összekeveredett az ö sültkenyér-illatával, és érzékeim hirtelen teljesen beteltek; egy közeli bokor alatti zaj mentett meg a túlcsordulásuktól. Összerándulva váltunk szét, és ereinkben meghűlt vérrel figyeltük azt, ami valószínüleg csak egy vadászó macska volt. Ekkorra már sajnos a házból is hallatszott anyja hívó hangja (dühödten), és Dr Cooper nehézkesen lesántikált a verandáról a kertbe. De ez a mimózabozótos --- a csillagok köde, a zsibbadás, a tűz, a mézédes harmat, és fájdalmam velem maradt, és ez a kislány, tengersimogatta lábaival, tüzes nyelvével, azóta üldözött --- míg végül, huszonnégy évvel később, megtörtem varázsát más testébe inkarnálva Őt.


fordította: Zaválnij Bogdán
a postscript változat