32. Megbocsátás és örök menedék

Óh istenek, én isteneim! Míly szomorú is az esti világ! Míly titokzatosak a mocsári ködök. Az, ki barangolt e ködökben, az, ki sokat szenvedett a halál előtt, az, ki repült már e föld felett elviselhetetlen súlyt cipelve, az tudja ezt. Aki kifáradt, az tudja. És fájdalom nélkül hagyja el a földi ködöket, mocsarakat, folyókat, s könnyű szívvel adja át magát a halálnak, mert tudja, csak Ő, a Halál maga, egyes egyedül "nyugtatja békében".

Még a varázslatos fekete lovak is kifáradtak, lassabban vitték lovasaikat, s az elkerülhetetlen éj kezdte utolérni őket. Háta mögött érezve az éjjelt, még a nyughatatlan Behemot is megnyugodott és karmaival a nyeregbe kapaszkodva csöndben, komoly képpel repült, farkát szétterjesztve. Az éj fekete kendővel takarta be az erdőket s mezőket, az éj szomorú tüzeket gyújtott lent a távolban, mostanra már nem kellőket sem Margarítának, sem a mesternek: idegeneket. Az éj leelőzte a kavalkádot, felülről szóródott rájuk, s hol ott, s hol itt, a szomorú égen fehér csillagpöttyöket dobált szét.

Az éj sűrüsödött, mellettük repült, köpenyüknél ragadta meg a lovaglókat, s letépve azt, szertefoszlatta a hazugságokat. Amikor csak Margaríta a hűvös szélben kinyitotta a szemét, látta hogyan változik meg mind, ki céljaihoz repül. S amikor előúszva az erdőszélről szembetűnt a mélyvöros telihold, az összes hazugság eltűnt, elsülyedt a mocsárban, szertefoszlottak a ködben a múlékony varázsköntösök.

Nem valószínű, hogy most megismerték volna Korovjov-Fagotot, az önjelőlt "tolmácsot", aki annak a konzultánsnak tolmácsolt, ki nem szenvedett tolmácsolásban semmi szükséget, abban, ki most közvetlenül Wolland mellett repült, a mester kedvesének jobb oldalán. Ahelyett, ki még cirkuszi ruhában hagyta el a Verébhegyet, akkor még Korovjov-Fagot névre hallgatva, most, halkan csörgetve aranyláncu kantárát, egy sötét-lila lovag vágtatott, sötét, sohsem mosolygó arccal. Wolland mellett repülve, állát a mellére eresztette, nem nézett se a holdra, nem érdekelte a föld sem maga alatt; magába mélyedt.

- Miért változott meg ennyire? --- kérdezte Margaríta a süvítő szélben Wollandtól. --- Ez a lovag valamikor szerencsétlenül sütött el egy viccet, --- válaszolta Wolland Margarítához fordulva, szemében elhaló parázssal, --- az a művecske a világosságról és sötétségről amelyet írt, nem sikerült túl szerencsésre. És ezekután a lovag kénytelen volt kissé többet és hoszabban bohóckodni, mint ahogyan gondolta volna. De ma az az éjszaka van, amikor kiegyenlítik a számlákat. A lovag a sajátját kifizette, elintézte!

Az éj leszakította Behemot terebélyes farkát is, letépte bundáját, s cafatjait szétdobálta a mocsár fölött. Az, ki kandúr volt, s a sötétség fejedelmét mulattatta, most vékony ifjoncá változott, démon-ifjúnak, a világ valaha is létezett legjobb bohócának. Mostanra ő is megnyugodott, halkan repült, arcát a Holdból folyó fény felé tartva. Legszélen, acél vértezetétől csillogva, Azazelló repült. Nyom nélkül tűnt el a idétlen, csúf szemfog, és a bandzsaság is hamisnak bizonyúlt. Azazello mindkét szeme egyforma, üres és fekete volt, arca meg fakó s hideg . Mostmár Azazelló saját képében repült, mint a kietlen sivatag démonja, mint gyilkos démon.

Sajátmagát Margaríta nem láthatta, de jól látta mennyire megváltozott a mester. Haja fehérlett a holdfényben, s befonva úszott a szélben. S amikor a szél elfújta a mester lábáról a köpönyeget, Margaríta hol felhunyó hol kialvó sarkantyú-csillagokat láthatott. Az ifjú-démonhoz hasonlóan a mester sem vette le a szemét a Holdról, de, repülés közben, mosolygott rá mint jó ismerősre, mint kedvesére, és a 118-as szobában felvett szokás szerint valamit mormolt magában.

Végül Wolland szintén a saját alakjában repült. Margaríta nem tudta volna megmondani, miből készült a kantárszára, és holdsugárnak gondolta azt, és magát a lovat -- is csak sötétségnek, sörényét -- viharfelhőnek, a lovas sarkantyúit pedig --- fehér csillagpöttyöknek.

Emígyen repültek hallgatag, míg a táj is elkezdett változni alattuk. A szomorú erdőségek elsűlyedtek a földi sötétségbe, és magukkal vitték a halovány folyó-pengéket is. Terméskövek jelentek meg alattuk, csillogva; köztük hasadékok feketéllettek, ahová már nem hatolt be a Hold fénye.

Wolland egy komor sziklatetőn szállt le lovával, és a lovasok lépésben folytatták útjukat, hallgatva, ahogy a lovak patái csikorognak a kován s kavicsokat nyomnak szét. A hold elöntötte zöld s sugárzó fénnyel a teraszt, és Margaríta, hamarost, e kihalt tájban ki tudott venni egy karosszéket, s egy benne ülő fehér alakot. Meglehet ez az ember süket volt vagy túlságosan elmerült gondolataiban. Nem hallotta, hogy nyögtek a kövek a lovak súlya alatt, s a lovasok, őt fel sem riasztva, közelébe érhettek.

A Hold segített Margarítának, jobban világítva, mint bármely ívfénylámpa, s Margaríta látta, hogy az ülő alak, kinek szemei vaknak tetszettek, kezét görcsösen dörzsölgeti, s ezekkel a vak szemekkel a holdkorongba bámul. Margaríta most már látta, hogy a nehéz kőszék mellett, amin a holdfénytől valami csillogott, egy hatalmas, sötét, hegyesfülü kutya fekszik, s csakúgy mint gazdája, a Holdat fürkészi nyugtalanul.

Az alak lábánál cserépdarabkák hevernek, és egy fel nem száradó, sötétbíbor tócsa terül el.

A lovasok megállították lovaikat. --- Regényét elolvasták --- kezdte Wolland a mesterhez fordulva, --- és csak anyit mondtak, hogy sajnos még nincs befejezve. Ezért szerettem volna megmutatni regénye főhősét. Már vagy kétezer éve ül itt a teraszon, s alszik, de amikor eljő a telihold, mint látja álmatlanság kezdi el gyötörni. De ugyanígy gyötri az álmatlanság hű őrét, kutyáját is. Ha igaz az, hogy a gyávaság --- a legfőbb bűn akkor, talán a kutya nem is bűnös ebben. Az egyetlen dolog, amitől a bátor eb félt az a vihar volt. De hát nincs mit tenni, az aki szeret meg kell hogy ossza szerette sorsát.

- Mit mond? --- kérdezte Margaríta, s eddig teljesen nyugodt arcát a fájdalom fátyla takarta el. --- Azt mondja, --- hangzott fel Wolland hangja, --- amit mindig is, azt, hogy még teliholdkor sincs nyugalma, meg hogy a hivatala is pocsék. Így beszél mindig amikor nem alszik, ha meg alszik, egyfolytában ugyanarról álmodik --- a holdösvényről, amin el szeretne menni, s a letartóztatott Ha-Nocrival beszélgetni, azért, amint azt hajtogatja, mert nem fejezték be beszélgetésüket akkor, régen, a tavaszi Niszán havának 14. napján. De sajnos, valami miatt nem sikerül fellépnie erre az útra, és senki sem jön el hozzá. S ekkor, mi mást csinálhatna az ember, magamagával beszélget. Egyébként meg, hisz némi változatosság is szükséges, azt is gyakorta hozzáteszi a holdról futtatott szavaihoz, hogy a világon legjobban halhatatlanságát és mérhetetlen hírnevét gyűlöli. Azt hajtogatja, szívesen cserélne a szegény, koldus Lévi Máté sorsával. --- Tizenkétezer telihold egyetlen egy akkoriért, nem túl sok ez? --- kérdezte Margaríta. --- Megismétlődik ugyanaz az eset mint Frídával? --- mondta Wolland, --- de Margaríta, ezuttal ne nyugtalanítsa magát. Minden úgy fog történni, ahogy az helyes, hisz erre épül a világ.

- Engedje el, --- kiáltotta el magát hirtelen Margaríta, mint ahogyan boszorkányként kiabált egykoron, és ettől a kiáltástól leszakadt egy kő a hegyekben, dübörgéssel telítve azokat, s legördült a szakadékba. De Margaríta nem tudta volna megmondani, hogy ezt a dübörgést a kő okozta, vagy sátáni kacaj. Bárhogyan is volt, Wolland nevetett, közben rá-rá tekintve Margarítára, s így szólt: --- Nem kéne kiabálni a hegyekben, különben is, ő már hozzászokott a kőomlásokhoz, és ez őt nem fogja felriasztani. Nem kell hogy könyörögjön érte, Margaríta, hisz már könyörgött érte az, kivel annyira törekszik beszélgetni, --- s ekkor Wolland ismét a mesterhez fordult: --- Nos, mostmár egyetlenegy mondattal befejezheti regényét!

A mester mintha már várta volna ezt a pillanatot mialatt mozdulatlanul állt és nézte a helytartót. Tölcsért formált a kezéből, és akkorát kiáltott, hogy a visszhang végigurult a kihalt, kopár hegyeken:

--- Szabad vagy! Szabad! Ő vár reád!

A hegyek mennydörgéssé erősítették fel a mester hangját, s ez a mennydörgés rombolta őket porrá. Leomlottak az elátkozott sziklafalak. Csak a kis terasz maradt, a karosszékkel. A fekete semmi felett, amelybe az imént tűntek el a sziklafalak, megfoghatatlan város tündöklött fel, s szikrázó bálványok sejlettek az ezalatt a többezer holdtölte alatt igencsak szétburjánzott kert fölött. Egyenesen ehhez a kerthez nyúlt ki a régvárt holdösvény, amire a hegyesfülü eb rohant fel elsőnek. A fehér, vörös béléses köpönyegű ember fölkelt a székből, s rekedt, elcsukló hangon kiáltott valamit. Nem lehetett eldönteni, sír-e, vagy nevet, és hogy mit is kiabál. Csak azt lehetett látni, hogy hű őrizője után, ő is sebesen futni kezdett, el a holdösvényen.

- Én is arra, utána...? --- kérdezte feldúltan a mester, megfogva a kantárszárat. --- Nem, --- válaszolta Wolland, --- minek is azután szaladni ami már bevégeztetett? --- Akkor hát, arra? --- kérdezte a mester, s hátuk mögött újból felsejlett, nemrég elhagyott, ünnepi hagymakupolás, üvegen széttört naptól megcsillanó város felé fordult. --- Megint csak nem, --- válaszolt Wolland, s hangja összesűrüsödve folyt végig a sziklákon. --- Romantikus mester! Az, kit annyira kíván látni a maga által megírt főhős, akit épp maga engedett el az imént, elolvasta a regényét. --- Ekkor Wolland Margarítához fordult: --- Margaríta Nyikolájevna! Fel sem vetődhet az emberben, hogy maga nem a lehető legjobb jövőt igyekezett kigondolni a mesternek, de higgye el, amit én kínálok, és az, amit Jesua kért maguknak, magukért, --- még jobb. Hagyja őket magukra, --- mondta Wolland nyergéből a mester nyergéhez hajolva, s a távolodó helytartó felé mutatva, --- ne zavarjuk őket. És, talán, jutnak valamire, --- ekkor Wolland Jersalaim felé intett kezével, s az kihúnyt.

- És ott is, mutatott hátra Wolland, ugyan mit csinálnának abban a kis oduban? --- Ekkor a széttöredezett napsugár is kihúnyt az ablaküvegen. --- Minek? --- folytatta Wolland meggyőzően s kedvesen, --- ó, háromszorosan is romantikus mester, ugye nem mondja azt, hogy nappal nem szeretne barátnőjével virágzó meggyfák alatt sétálni, este meg Schubert zenéjét hallgatni? Ne mondja, hogy nem lesz kedvére, ha éjjel, gyertyafénynél, lúdtollal írhat. Nem akarja, Fausthoz hasonlóan a lombik mellett ülve az új homunculus megtestesülését várni? Arra hát, arra. Ott már várja magukat a ház s az öreg szolga, már égnek a gyertyák, de hamarosan azok is elalszanak, mert mindjárt eljő a pirkadat, s azt köszönthetik. Ezen az úton mester, ezen. Ég magukkal! Ideje mennem.

- Ég magával! --- kiáltották egyszerre a mester s Margaríta. És ekkor a fekete Wolland, nem keresve semminemű utat, eltűnt a szakadékba, s nyomába zuhant, hatalmas zajt keltve, kísérete is. Se sziklák, se holdösvény, se Jersalaim nem maradt köröttük. A fekete lovak is eltűntek. A mester és Margaríta meglátták a beigért pirkadatot. Azonnal kezdődött, azonnal a teliholdas éjfél után. A mester barátnőjével a nap első sugaraiban fürödve ment át a kőböl rakott, mohos hídon. A patak hátramaradt a hű szerelmesek mögött, kik homokos úton mentek tovább.

- Hallgasd a hangtalanságot, --- mondta Margaríta a mesternek, és a homok halkan neszelt mezítelen lábai alatt, --- hallgasd és gyönörködj abban, amit nem adtak meg neked az életben, --- a csönddel. Nézd, ott az örök hajlékod, mit jutalmul adtak néked. Már látom a földig érő ablakot, a szőlőt, mely egészen a tetőig fut föl. Ez a te házad, a te örök házad. Esténként, tudom, eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és akik nem fognak majd fölzaklatni. Játszani fognak majd néked és énekelni, és láthatod majd, hogyan világítják be szobádat a gyertyák. Elalszol majd, abban a piszkos és örök hálósapkádban, mosollyal az ajkadon fogsz elaludni. Az álom majd megerősít, s bölcsen fogsz majd gondolkodni. Engemet nem tudsz már elkergetni. Én őrzöm most már álmodat.

Így beszélt Margaríta, miközben a mesterrel örök hajlékuk felé mentek, és a mesternek úgy tűnt, hogy Margaríta szavai úgy áradnak tova, mint ahogy csobogott és suttogott a hátuk mögött hagyott patak, s lassacskán kihúnyt a mester nyugtalan s összeszurkált emlékezete is. Valaki éppen elengedte a mestert, ki a szabadba, mint ahogyan éppen ő tette imént saját regényhősével. Ez a hős elment, el a semmibe, örökre, elbocsáttatván a vásárnapot követő éjjelen, ki csillagjós-király fia volt: a kegyetlen, ötödik judeai helytartó, Poncius Pilátus lovag.

fordította: Zaválnij Bogdán
a postscript változat